Végre beköszöntött a tavasz, s ezt azzal ünnepeltem meg, hogy gyalog sétáltam fel a falu aljától a tetejéig. Ha nem is volt balzsamosan meleg az este, de már nem kellett felhajtani a kabátom gallérját. Madárdal s az újjáéledő természet illatai kísértek - egészen a kék díszkútig.

Ott azonban dögletes szag csapott az orromba. A díszkút mellett folyik át a patak az úttest alatt, ott tűnik el a csatornában, ahol évekkel ezelőtt egy vízkerék állított emléket a sosemvolt vízimalomnak. Nos onnan áradt a tömény fekáliabűz. Nyilvánvaló, hogy némely helybéliek ezen a közvetlen és robosztus módon mentek elébe a csatornázásnak, s emésztőgödrük tartalmát a megszokás rutinjával a patakba eresztették.

Hogy a falu közepén mennyire hat harmonikusnak egy nyitott szennyvízcsatornaként használt patak, arról nem nekem kellene véleményt nyilvánítanom. A faluvezetés - gondolom - díszparknak szánta ezt az apró terecskét, ahol az este kivilágított kerekeskút mellett a csalogány dalára összebújhatnak a szerelmesek. Hát ebben a vastag odőrben aligha. Ráadásul a patak legközelebb a Hősök terén bukkan elő a föld alól, ami szintén reprezentatív közterünk.

Persze kinyomozni a tetteseket nem lenne könnyű. Mások emésztőgödrében szimatolni, szippantósósokkal egyeztetni, hogy mikor járt erre utoljára, nem hálás feladat. Szarnak-bajnak nincs gazdája - ez a mondás egy az egyben alkalmazható erre az esetre is. De hogyan védhetnénk meg másképpen a patakot?

Nemrégiben kérdezte egy jóindulatú barátom, hogy ne vigye-e el egy talicskányi levert vakolatból származó törmelékemet. Kérdeztem, hogy hova vinné. Hát a patakmederbe, ahol K  tölti fel a telke mögött sittel, évek óta oda hordja a törmeléket a fél falu. Köszönettel elhárítottam a szíves ajánlatot, de a hallottakon elgondolkoztam.

Az egyszerű emberek évtizedek óta szívósan teszik tönkre a helyet, ahol élnek. Ezt a magatartást látják a módosabbaktól is. A sittet beborítják a patakba, a szennyvizet ugyancsak. A patakmeder eltömődik, víz helyett már csak a szennyvíz csordogál benne. Keresztül a falun. Aztán jön egy nagyobb esőzés, mint tavaly, s a falu útjait elviszi az ár, ami arra megy, amerre tud. A helyreállítás tízmilliókba kerül. És senkit nem vonnak felelősségre, senkivel nem fizettetik meg a kárt. Ott van K, aki a telekhatárt próbálja beletolni a patak sodorvonalába, vagy azon túlra, de büntetlen marad. Z, aki az utcára, X, aki a patakba ereszti a mocskát.

Közben a szemetet, a törmeléket, a szennyvizet egyre messzebbre kell elszállítani, kinek van erre pénze? A falu környéki erdőkben szaporodnak a kihelyezett hulladékhegyek. A rossz példa ragadós: a múltkori kirándulásról (sajnos nem készültem fel rá) legalább 200 sörösdobozt és ugyanennyi műanyag flakont tudtam volna összeszedni az út széléről.

Kérdés, hogy tényleg bele akarunk-e fulladni a tulajdon mocskunkba, vagy meglesz a kellő politikai akarat, hogy véget vessünk ennek?